Mai bine tărziu, decât niciodată. Nu mai am data răspunsului, dar nu este 2022 ci probabil 2004
Kántor Lajos
Kintrõl és bentrõl
http://archivum.erdelyiriport.ro/mod.php?mod=userpage&page_id=99
A nemzetépítés fogalmához (mostanában legalábbis) nemigen szokás hozzákapcsolni a magyar–román, magyar–szlovák vagy a magyar–szerb viszonyt; a nemzetstratégia (amelyet Tamás Pál a maga budapesti, magyarországi közegében nem igazán jó csengésûnek érzékel) már inkább elviselni látszik – úgy is, mint kommunikációs stratégia – ezt a szeretem vagy nemszeretem, ám félre nem tehetõ kapcsolatrendszert. Tamás „stratégiamorzsái” (Erdélyi Riport, 2004. jan. 29.) mindenesetre évszázados adósságokra figyelmeztetnek, bennem személyesen pedig évtizedes emlékeket idéznek fel, elsõsorban az 1989 decemberét megelõzõ erdélyi elõéletünkbõl. Azzal is, hogy a szerzõ rákérdez az egykori (erdélyi) szászok magyarságképére; hiszen hajdani korunkos szerkesztõtársam, Ritoók János – aki Miess G. János néven volt a Bolyai magyar irodalom szakán évfolyamunk tagja – Kettõs tükör címmel 1979-ben a Kriterionnál jelentetett meg e témakörben gondos és fontos antológiát, átfogó tanulmány kíséretében. Az észak-erdélyi négy „magyar év” nekem valamelyest még közvetlen élményem, kicsit az interetnikus konfliktusok viszonylatában is. A román és fõképpen a magyar egyetemi emberek frusztrációit ugyancsak alkalmam volt megismerni. Nem folytatom Tamás Pál jogos kérdéseinek felsorolását, csupán a cikkbeli összegezést idézem: „Ha minderrõl és számtalan hasonló kérdésrõl többet tudnánk, a trianoni sokkot is jobban fel lehetne dolgozni. És valahogy már el kellene mondani valamit – úgy, hogy ez megértésre késztessen, és ne elriasszon – a közelmúlt megélt magyar kulturális és társadalmi tapasztalataiból az együtt élõ többségieknek. Másként hogyan várhatnánk, hogy értsék, mit és miért teszünk, mihez ragaszkodunk, és hol s miért fáj, sért, bosszant az õ nem tudásuk.” Abban is bizonyára igaza van Tamás Pálnak, hogy e kommunikációban mi mint kisebbség jobban érdekeltek vagyunk, és nem kell addig várnunk, amíg a többség felébred.
A nem-tudás lebontása, pontosabban a lebontási kísérlet már régebben elkezdõdött, és erdélyi-romániai kisebbségi akarással (szerencsés esetben magyar vagy román többségi támogatással, részvétellel) itt-ott folytatódik. A számos korábbi jó vállalkozáshoz méltón, Horváth Andor fordításában és elõszavával kézbe vehetünk egy olvasmányként sem akármilyen válogatást a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból (Tanúskodni jöttem). És hasonlóképpen friss könyvpiaci esemény a Lucian Nastasã és Salat Levente által jegyzett (Horváth Andor lektorálta) úttörõ kötet a romániai magyarokról és a kisebbségi etikáról – román nyelven. Az 1920 és 1940 közt született szövegek e gyûjteményében olyan szerzõk és írások találhatók, akik és amelyek számunkra állandó hivatkozási alapot jelentenek, a Kós Károly-féle Kiáltó Szótól Krenner Miklós (Spectator) és Makkai Sándor, László Dezsõ, Tavaszy Sándor helyzetértelmezésein át Tamási Áron és Venczel József új erdélyi tájékozódást hírlelõ megnyilatkozásaiig. Amit a szerkesztõk hasznosnak véltek a könyv hátsó borítójára is kiemelni, az pontosan a nem-tudás káros voltáról, a kölcsönös megismerés nélkülözhetetlenségérõl szól, Tavaszy 1934-es fogalmazásában; arról, hogy az ünnepi beszédek, a gyûlöletkeltés eszközei, a nemzeti hiúságot kenegetõ szóbeli vagy írásos állásfoglalások sehová sem vezetnek, illetve csak a pusztításhoz, pusztuláshoz; a jó szövegeket viszont – szóljanak akár magyarul, akár románul – ne hagyjuk impozáns könyvtárakban feküdni, élõ-ható erõvé kell változtatni õket. A szóban forgó új kötet (melynek kiadója a kolozsvári Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturalã) a válogatást megtoldja az 1918 és 1940 közti, kisebbségi vonatkozású történelmi események kronológiájával, vagyis használhatóvá, amolyan kézikönyvvé teszi ezt az igazán idõszerû kiadványt.
A kérdés csak az – és ez már tegnap, tegnapelõtt is nyugtalanító kérdés volt, mára még inkább annak tekinthetõ! –, hogy ez az új könyv is ott marad-e az intézményi, esetleg a könyvesbolti polcokon. Hányan lesznek, akik hajlandók tanulmányozni, átgondolni a többségiek közül Kós és Krenner, László Dezsõ és Tamási Áron szavait? Olykor szomorú tapasztalatokat gyûjthet az ember a saját nemzetebeli többség részérõl is (és ez sem csupán napjainkbeli jelenség – gondoljunk Kós Károly 1912-es cikkére: „Erdély és a pesti közvélemény”), hát még a másik oldalról. Azt hiszem, sokunknak ezen a téren konkretizálódik a sziszifuszi munka jelentése, a sziklagörgetés mitológiai metaforája. Ami persze nem jár kötelezõen együtt az újrakezdésrõl való lemondással.
Az emlékek, a kísérletek ébresztésében nem próbálok messzebbre visszamenni, maradok a „szabadság”, az új, a legújabb „felszabadulás” óta eltelt közel másfél évtizednél. A Puntea címû, eleinte még kézmûipari módszerrel elõállított kolozsvári (RMDSZ-) hetilapunknál, amely erdélyi magyar és román szerzõk megbékélési gondolatait közvetítette románul, közvetlenül a Ceauºescu-korszak bukása után. Sajnos, nem volt, nem lehetett hosszú életû az új hõskorszak e sajátos sajtóterméke. A következõ, a nagyvonalúbbra tervezett – szintén magyar és román médiaemberek által megálmodott, Marius Tabacuék lakásában kimódolni próbált – már el sem jutott a kivitelezésig; ez amolyan országos terjesztésû, népszerûbb, nem pusztán (és nem is közvetlenül, nem elsõsorban) politikai jellegû lett volna, a román olvasók elvárt érdeklõdésére apellálva. Ezek után következett Szász János bukaresti heroikus vállalkozása, jelentõs (nem utolsósorban anyagi) áldozatvállalással; félek, hogy már kevesen emlékeznek rá – magamnak is a tudat mélyérõl kell elõkotorásznom, miképpen is próbálta áttörni a tekintélyes publicisztikai múlttal rendelkezõ, álmodozásra ugyancsak kész író a közöny falát. Végül ebbe a sorba állítom be a Korunk mûhelyében tizenkettedik éve készülõ Magropress címû, a magyar sajtóból tallózó román nyelvû kiadványt, amelynek volt egy dicsõséges (elegáns külsejû) szakasza is, amikor még a bukaresti Soros Alapítvány támogatta a kéthetente való megjelenést. Pár éve, rendszeres támogatás hiányában, szûkített terjedelemben, szerényebb kivitelben, havonta egyszer kerül sokszorosításra – a román intézmények többsége interneten juthat hozzá, de van két, lelkiismeretesen fizetõ elõfizetõje is: mindkettõ kolozsvári német… (Csak zárójelben jegyzem meg: Vasile Dâncu még tájékoztatási miniszter korában a Romániai Magyar Szónak adott interjúban nagyon megdicsérte a Magropresst – pénzt azonban elfelejtett küldeni.) A Cumpãna, a Korunk jól fogadott éves összefoglalója öt megjelenésig jutott (utoljára 2000-ben látott napvilágot) – nem a szerkesztõség hanyagságán múlt a leállás. A marosvásárhelyi Altera, a Pro Europa Liga folyóirata a szerencsés, szabályt erõsítõ kivétel, a maga alapítványi keretei között (igaz, inkább szakkiadványnak tekinthetõ).
Hogy azonban ne csak mások feledékenységét, mulasztásait emlegessem, a magyar–román, román–magyar hídépítés meg hídomlás egy régebben kezdõdött, már-már elfelejtett mozzanatához térek most vissza, annak a szerencsének köszönhetõen, hogy megtaláltam a Marosvásárhelyrõl a nyolcvanas évek második felében Franciaországba disszidált irodalomtörténész, Dan Culcer nekem írt levelét. 2000 áprilisa óta tartozom Culcernek a válasszal. Némi mentségem van a válaszlevél elmaradására, ezt ugyanis közvetlenül megelõzte a 20. századi román esszé antológiája körüli vitánk (a Culcer-féle kéziratot a budapesti Európa Kiadó elfektette, majd elvetette, újat kért, s a kérésüknek én eleget tettem, ám ezt is elfektették, és sok év múltán, megkarcsúsítva, Szegényeknek – palota címmel jelent meg végül a Balassinál, 1998-ban). De meg sem kísérlem itt elõadni a részleteket; azt viszont el kell mondanom, hogy újraolvasva Dan Culcer Guyancourt-ból küldött, tekintélyes kéziratnyi, tisztázó szándékú beszámolóját, a vásárhelyi Vatra (nem a szervezet, hanem az irodalmi folyóirat) belsõ viszonyaira utaló megjegyzéseit, hivatkozásait magyar kapcsolataira és közleményeire (beleértve a levélhez mellékelt, francia nyelvû élménybeszámolóját 1990. februári–március eleji erdélyi útjáról) – lelkifurdalást érzek újrakezdõdött kapcsolatunk megszakadásáért. Culcer francia szövegében is emlegetett kétnyelvûsége, valóban két kultúrához kapcsolódó lehetõségei olyan ritka értéket képviselnek, amelyet nem kamatoztatni bûn. (Ezt az indíttatást Ştefan Borbély sajnos nemigen jelzi vissza, õ ma a kortárs román irodalom jó propagátora.) Végül is Dan Culcer a Nicolae Balotã típusú értelmiségihez áll közel, nem pedig a magyar (nyelvi és kulturális) ismereteit gyûlöletszításra felhasználó Raoul Şorbanhoz. Az, aki a franciáknak Szabédi László 1959-es mártíriumát mondja el (még ha a szövegben Szabédi keresztneve Gézaként szerepel is), és akinek van érdemi mondanivalója Sütõ Andrásról, az 1990. márciusi véres vásárhelyi események áldozatáról – nem írható le, még ha féltünk is ettõl, és ha kilométerekben számolva távol is került tõlünk (Raoul Şorban ugye milyen közel van?)
TŐKE&PIAC
Comentarii
Trimiteți un comentariu