Surján László
Akarunk-e szobor csatát?
Kövér László kijelentette: olyan helyzetet kell előidézni, hogy Magyarország és szomszédai kölcsönösen érdekeltek legyenek a másik sikerében. Ha ez a modell működik hazánk és Szerbia viszonyában, előbb-utóbb a román—magyar viszonyt is ez jellemzi majd. Örülök, hogy az Országgyűlés elnöke optimista. Én is. De azért ki kell mondani: ez most kutya nehéz. A mondvacsinált perektől a katonai temető gyalázáson át Gheorghe Mărdărescu szobrának felállításáig sok-sok jelenség arról tanúskodik, hogy Romániában a magyarság tudatos kiszorítása folyik, a kisebbségi politika célja egyfajta Endlösung, lásd a futball stadionok üzenetét. Mindez persze nem feledteti, hogy sok román ember van, aki jó szívvel gondol a magyarokra és sok román értelmiségi is elfordult a mesterségesen szított etnikai háborúskodástól. Ez az egyik forrása az optimizmusnak, a másik pedig az, hogy a két népnek voltaképp azonosak az érdekei, s azokat együtt hamarabb érvényesíthetik, mintha egymás ellen tusakodnak. De ezzel együtt keserves dolog ma a román-magyar megbékélésért dolgozni.
Vegyük csak a kolozsvári Mărdărescu szobor állítást. Nincs indok a Mărdărescu kultusz felélesztésére. Ez a kultusz már egyszer megszűnt. A marosvásárhelyi báró Jósika Miklós utcát 1920-ban nevezték el Mărdărescuról. 1940-től ismét Br. Jósika Miklós lett a neve, majd 1946-ban a báróság lekerült a tábláról: Jósika Miklós. 1948-tól Roza Luxemburg utcaként szerepelt, s 1964-től: Gării névre hallgat. Magyarán csak a királyi Romániának volt fontos Mărdărescu generális. Mitől került a személye most elő? A százéves évforduló vette elő a lomtárból. Kár volt, mert Mărdărescu szobrot állítani nekünk magyaroknak – gúnyosan szólva - talán több okunk van, mint a románoknak. Az általa vezetett román hadsereg fittyet hányt Clemenceau kívánságának és nem vonult vissza az augusztus 2-án elfoglalt állásokig, sőt folytatta Magyarország megszállását és kirablását. Mărdărescu aug. 5-én délután - este 22 órai határidővel! - a fegyverszünet fejében követelte, az egész hadianyag átadását, ami a magyar állam ill. hadsereg birtokában van, a teljes hadiipari kapacitás leszerelését és Romániába szállítását. Követelt továbbá egy háromszázezres hadsereghez való felszerelést, a vasúti mozgóanyag 50 százalékát és a járműgyártás eszközeit, 200 túraautómobilt és 400 teherautót az összes felszereléssel, az állatállomány 30 százalékát, a mezőgazdasági gépek 30 százalékát, 20000 vagon gabonát, 10000 vagon tengerit, 5000 vagon árpát és zabot, minden magyar vízijármű 30 százalékát, a román hadifoglyok és túszok, valamint a román dezertőrök átadását. A fentieken felül szerinte a magyar állam köteles eltartani azon román csapatokat, amelyek a Tiszától nyugatra helyezkednek el. A magyar állam köteles továbbá a Tiszától nyugatra lévő román csapatok mozgásához szükséges szenet biztosítani. Kijelentette, hogy a román királyi hadsereg nem fog a Tisza balpartjára visszavonulni, amíg az összes feltételt nem teljesítették.
A végóráit élő Peidl kormány külügyminisztere, Ágoston Péter okosan reagált. Nem a románokhoz fordult, hanem az antant megbízottjaihoz. Rámutatott, hogy a követelések teljesítése működésképtelenné tenné az országot. Emlékeztetett, hogy a fegyverszünetet már 1918. november 13-án megkötötték, tehát a román követelés értelmezhetetlen. Kérték, hogy az antant tárgyaljon a románokkal. Bár a Peidl kormány eltűnt, az antant annak tudatában, hogy a román megszállás a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt, Mărdărescu követelései után kiküldte azt a szövetséges katonai missziót, amelyet Clemenceau már korábban megígért. Ennek amerikai feje Harry Hill Bandholtz tábornok lett. Az ő ideérkezése tehát Mărdărescu jogtalan és gátlástalan követeléseinek is köszönhető. Ő volt az, aki 1919. október 5-én megállította a Magyar Nemzeti Múzeum kifosztására készülő románokat, lepecsételte a múzeum ajtaját, hogy megvédje az esetleges újabb akciótól. Bandholtz tábornoknak ezért szobra van Budapesten. Felállítását a románok annak idején élénken ellenezték, de megakadályozni nem tudták. Mindössze annyit értek el, hogy a lovaglóostorát, amellyel állítólag kitessékelte a románokat a múzeumból, diszkréten a háta mögött tartja. A szobor túlélte a Rákosi és Kádár korszakot, igaz, restaurálás címén eltűnt a közterületről. Bush elnök 1989. évi látogatása alkalmából előkerült. Az amerikai követség épülete előtt áll ma is.
Úgy is felfoghatjuk, hogy a románok most a Mărdărescu szobor felállításával válaszoltak a budapesti Bandholtz szoborra. Kérdés, hogy lezártnak tekintsük ezzel az ügyet, vagy folytassuk a kakaskodást. Felállíthatunk például a Múzeum-kertben egy szoborcsoportot: Mărdărescut amint Bandholtz eltessékeli a múzeumtól az állítólagos lovagló ostorával. Október 5-ét az amerikai-magyar barátság napjává nyilváníthatnánk, s világszerte diplomácia fogadásokkal ünnepelhetnénk minden évben. Alapíthatnánk egy Bandholtz díjat, amellyel a műkincslopások megakadályozásában vagy felderítésében eredményes embereket tisztelnénk meg, s minden díjátadáskor részletesen ismertetnénk a díj névadójának történetét.
Azt is tudatnunk kell a világgal, különösen a románokkal, hogy 1919-ben Magyarország megszállására a Szövetségesek akarata ellenére került sor. Augusztusban a Vörös Hadsereg már érdemi ellenállást nem tanúsított, katonái közül sokan már korábban dezertáltak, a fegyelmet Lukács György parancsára történt tizedelés híre sem tudta helyreállítani. Alaptalan tehát a Mărdărescu szobor avatáson elhangzott kijelentés, hogy románok a bolsevizmus európai térhódítását akadályozták meg. Mărdărescu egy már nem létező államalakulatot győzött le, de valódi célját, egész Magyarország megszállását és kifosztását még sem érte el. Szobra a Romániában még mindig zajló történelemhamisítás jelképe.
A románoknak jócskán vannak múltbéli sikereik, s bizony jobb lenne, ha most nem ezek számának utólagos növelésén dolgoznának, hanem a jövő sikereit alapoznák meg, amelyben bennünk magyarokban, éljünk akár Magyarországon, akár Romániában, segítő partnereket kaphatnának. Sok román ember érti ezt, talán egyszer akad politikus is, aki ennek megfelelően cselekszik.
Surján László
(in Magyar Nemzet, junius 2019)
Akarunk-e szobor csatát?
Kövér László kijelentette: olyan helyzetet kell előidézni, hogy Magyarország és szomszédai kölcsönösen érdekeltek legyenek a másik sikerében. Ha ez a modell működik hazánk és Szerbia viszonyában, előbb-utóbb a román—magyar viszonyt is ez jellemzi majd. Örülök, hogy az Országgyűlés elnöke optimista. Én is. De azért ki kell mondani: ez most kutya nehéz. A mondvacsinált perektől a katonai temető gyalázáson át Gheorghe Mărdărescu szobrának felállításáig sok-sok jelenség arról tanúskodik, hogy Romániában a magyarság tudatos kiszorítása folyik, a kisebbségi politika célja egyfajta Endlösung, lásd a futball stadionok üzenetét. Mindez persze nem feledteti, hogy sok román ember van, aki jó szívvel gondol a magyarokra és sok román értelmiségi is elfordult a mesterségesen szított etnikai háborúskodástól. Ez az egyik forrása az optimizmusnak, a másik pedig az, hogy a két népnek voltaképp azonosak az érdekei, s azokat együtt hamarabb érvényesíthetik, mintha egymás ellen tusakodnak. De ezzel együtt keserves dolog ma a román-magyar megbékélésért dolgozni.
Vegyük csak a kolozsvári Mărdărescu szobor állítást. Nincs indok a Mărdărescu kultusz felélesztésére. Ez a kultusz már egyszer megszűnt. A marosvásárhelyi báró Jósika Miklós utcát 1920-ban nevezték el Mărdărescuról. 1940-től ismét Br. Jósika Miklós lett a neve, majd 1946-ban a báróság lekerült a tábláról: Jósika Miklós. 1948-tól Roza Luxemburg utcaként szerepelt, s 1964-től: Gării névre hallgat. Magyarán csak a királyi Romániának volt fontos Mărdărescu generális. Mitől került a személye most elő? A százéves évforduló vette elő a lomtárból. Kár volt, mert Mărdărescu szobrot állítani nekünk magyaroknak – gúnyosan szólva - talán több okunk van, mint a románoknak. Az általa vezetett román hadsereg fittyet hányt Clemenceau kívánságának és nem vonult vissza az augusztus 2-án elfoglalt állásokig, sőt folytatta Magyarország megszállását és kirablását. Mărdărescu aug. 5-én délután - este 22 órai határidővel! - a fegyverszünet fejében követelte, az egész hadianyag átadását, ami a magyar állam ill. hadsereg birtokában van, a teljes hadiipari kapacitás leszerelését és Romániába szállítását. Követelt továbbá egy háromszázezres hadsereghez való felszerelést, a vasúti mozgóanyag 50 százalékát és a járműgyártás eszközeit, 200 túraautómobilt és 400 teherautót az összes felszereléssel, az állatállomány 30 százalékát, a mezőgazdasági gépek 30 százalékát, 20000 vagon gabonát, 10000 vagon tengerit, 5000 vagon árpát és zabot, minden magyar vízijármű 30 százalékát, a román hadifoglyok és túszok, valamint a román dezertőrök átadását. A fentieken felül szerinte a magyar állam köteles eltartani azon román csapatokat, amelyek a Tiszától nyugatra helyezkednek el. A magyar állam köteles továbbá a Tiszától nyugatra lévő román csapatok mozgásához szükséges szenet biztosítani. Kijelentette, hogy a román királyi hadsereg nem fog a Tisza balpartjára visszavonulni, amíg az összes feltételt nem teljesítették.
A végóráit élő Peidl kormány külügyminisztere, Ágoston Péter okosan reagált. Nem a románokhoz fordult, hanem az antant megbízottjaihoz. Rámutatott, hogy a követelések teljesítése működésképtelenné tenné az országot. Emlékeztetett, hogy a fegyverszünetet már 1918. november 13-án megkötötték, tehát a román követelés értelmezhetetlen. Kérték, hogy az antant tárgyaljon a románokkal. Bár a Peidl kormány eltűnt, az antant annak tudatában, hogy a román megszállás a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt, Mărdărescu követelései után kiküldte azt a szövetséges katonai missziót, amelyet Clemenceau már korábban megígért. Ennek amerikai feje Harry Hill Bandholtz tábornok lett. Az ő ideérkezése tehát Mărdărescu jogtalan és gátlástalan követeléseinek is köszönhető. Ő volt az, aki 1919. október 5-én megállította a Magyar Nemzeti Múzeum kifosztására készülő románokat, lepecsételte a múzeum ajtaját, hogy megvédje az esetleges újabb akciótól. Bandholtz tábornoknak ezért szobra van Budapesten. Felállítását a románok annak idején élénken ellenezték, de megakadályozni nem tudták. Mindössze annyit értek el, hogy a lovaglóostorát, amellyel állítólag kitessékelte a románokat a múzeumból, diszkréten a háta mögött tartja. A szobor túlélte a Rákosi és Kádár korszakot, igaz, restaurálás címén eltűnt a közterületről. Bush elnök 1989. évi látogatása alkalmából előkerült. Az amerikai követség épülete előtt áll ma is.
Úgy is felfoghatjuk, hogy a románok most a Mărdărescu szobor felállításával válaszoltak a budapesti Bandholtz szoborra. Kérdés, hogy lezártnak tekintsük ezzel az ügyet, vagy folytassuk a kakaskodást. Felállíthatunk például a Múzeum-kertben egy szoborcsoportot: Mărdărescut amint Bandholtz eltessékeli a múzeumtól az állítólagos lovagló ostorával. Október 5-ét az amerikai-magyar barátság napjává nyilváníthatnánk, s világszerte diplomácia fogadásokkal ünnepelhetnénk minden évben. Alapíthatnánk egy Bandholtz díjat, amellyel a műkincslopások megakadályozásában vagy felderítésében eredményes embereket tisztelnénk meg, s minden díjátadáskor részletesen ismertetnénk a díj névadójának történetét.
Azt is tudatnunk kell a világgal, különösen a románokkal, hogy 1919-ben Magyarország megszállására a Szövetségesek akarata ellenére került sor. Augusztusban a Vörös Hadsereg már érdemi ellenállást nem tanúsított, katonái közül sokan már korábban dezertáltak, a fegyelmet Lukács György parancsára történt tizedelés híre sem tudta helyreállítani. Alaptalan tehát a Mărdărescu szobor avatáson elhangzott kijelentés, hogy románok a bolsevizmus európai térhódítását akadályozták meg. Mărdărescu egy már nem létező államalakulatot győzött le, de valódi célját, egész Magyarország megszállását és kifosztását még sem érte el. Szobra a Romániában még mindig zajló történelemhamisítás jelképe.
A románoknak jócskán vannak múltbéli sikereik, s bizony jobb lenne, ha most nem ezek számának utólagos növelésén dolgoznának, hanem a jövő sikereit alapoznák meg, amelyben bennünk magyarokban, éljünk akár Magyarországon, akár Romániában, segítő partnereket kaphatnának. Sok román ember érti ezt, talán egyszer akad politikus is, aki ennek megfelelően cselekszik.
Surján László
(in Magyar Nemzet, junius 2019)
Comentarii
Trimiteți un comentariu