sâmbătă, 15 iunie 2013

O zi de naștere. Comentarii identitare

Azi e ziua mea de naștere. Mama m-a născut la 15 iunie 1941 la Sulina, cu o săptămână înainte de intrarea României în războiul pentru recuperarea Basarabiei, ca răspuns la agresiunea sovietică, bolșevică, stalinistă.
Ajunsesem la Sulina în pântecul mamei, după ce familia noastră fusese alungată din Dej, unde Tata era medic, după Cedarea Ardealului de Nord.
Tata, român greco-catolic, bilingv și școlit în școli ungurești până la 1918, a terminat medicina după război, la Cluj, în cadrul cel nou, al României Mari.
Toată viața a militat pentru prietenie. Fără să renunțe la câteva principii, printre care acela privitor la integrarea definitivă a Ardealului în statul român. Din momentul maturizării mele și până acum, eu i-am urmat sfatul și modelul. Ardealul nu este proprietatea unora sau altora, ci parte dintr-un stat, dintr-o regiune locuită majoritar de cel puțin un mileniu de o populație românofonă și creștină, valahi, români. Orice încercare de a desmembra România, Ardealul este o erezie. Comunitățile care au coabitat în acest mileniu au putut coexista doar prin tolerență. Dar toleranța nu este cea exprimată de Unio Trium Nationum, prin excluderea de la exercitarea unor drepturi politice a comunității majoritare. Unio Trium Nationum a fost o partajare de privilegii între minoritari. Situația nu se mai poate repeta. 

Dreptul majorității de a exista statal nu poate fi negociat. Nici dreptul minorității de a exista în acest cadru nu poate fi negociat contra unui privilegiu de existență care, precum Țara Secuilor, se bazează pe idee partiționării simbolice sau reale a Ardealului. Un popor al Secuilor a existat cândva. El a fost maghiarizat și nu mai există decît printr-o memorie simbolică și etnografică. În numele specificității istorice, reînvierea scrierii runice a Secuilor poate fi visul unor exaltați, dar rămâne un vis. Temă bună pentru o cercetare comparată a scrierii cu astfel de caractere de la scandinavi la kabyli.
Nu se poate coborî în Evul Mediu pentru a solicita drepturi, de fapt privilegii actuale în numele unor privilegii istorice.
Ar fi cazul să cădem de acord asupra unei definiții a națiunii. Elementele componente ar fi o limbă diferită, o cultură specifică, cu o tradiție diferită, un loc de locuire diferit și coerent, statalitate. 
Ieri am primit cîteva mailuri cu urări aniversare de la intelectualul ungur Ilia Mihaly din Szeged, care de peste 30 de ani îmi trimite mereu astfel de urări, fie prin cărți poștale, fie acum prin modernele meluri (sic!, asta e ortografia pe care o propun) Un mel, două meluri. Mesaj electronic.
I-am răspuns prin telefon și mail. La telefon am discutat cu el despre propunerea mea de a reuni câțiva inetelectuali români și maghiari pentru a discuta și pleda pentru detensionarea relațiilor politice și pentru găsirea unor soluții raționale într-un cadru negociat pentru divergențele legitime.
I-am arătat că speranțele din 1990 s-au dovedit naive și că în loc de colaborare între Ungaria și România, între unguri și români s-au instalat, în ciuda declarațiilor liniștitoare, relații de concurență, bazată, la maghiari, pe o ideologie iredentă renăscută și virulentă care a cuprins masele ungurești și la care românii, mai devrem sau mai tîrziu, vor răspunde iarăși violent. Interesul românilor pentru Basarabia nu poate fi comparat cu virulența iredentei ardelene maghiare, militarizată.
O minoritate se apără ca să nu fie înglobată. Ceea ce este firesc. Dar soluțiile propuse sunt imaginare și nu pot duce la nimic bun. Să organizează bătălii pe bunuri private, obținute prin donații monarhice prin deposedarea unor comunități țărănești românești sau maghiare în epocii istorice îndepărtate sau relativ recente (secolul al XIX-le), pierdute după 1920 de nobilii și latifundiarii unguri, în numele împropietăririi țăranilor din Ardeal, unguri sau români, ca și cum recuperarea de către aceștia a moșiilor din România ar fi o garanție a supraviețuirii comunității maghiarofone din Ardeal. Oscilez între a caracteriza această credință manipulare a maselor în favoarea unor interese nobiliare, naivitate sau prostie. 
Dan Culcer 15 iunie 2013


Définition de nation
Etymologie : du latin natio, naissance, extraction, dérivant de natus, né.
Une nation est une communauté humaine ayant conscience d'être unie par une identité historique, culturelle, linguistique ou religieuse. En tant qu'entité politique, la nation, qui est un concept né de la construction des grands Etats européens, est une communauté caractérisée par un territoire propre, organisée en Etat. Elle est la personne juridique constituée des personnes régies par une même constitution.
Les critères évoqués ci-dessus ou une partie d'entre eux (identité historique, culturelle, linguistique, religieuse, géographique) ne peuvent à eux seuls caractériser une nation. Il y a aussi un système de valeurs, souvent résumé en une devise et qui repose sur un contrat social implicite entre les membres de la nation. Pour certains sociologues le seul critère déterminant est subjectif : il faut que les membres d'une communauté soient convaincus qu'ils relèvent d'une même appartenance nationale.
En France, depuis la Révolution, la nation est un ensemble de citoyens détenant la puissance politique (souveraineté). Il y a superposition entre la nation, le peuple et l'Etat auquel la nation délègue sa souveraineté."Le principe de toute souveraineté réside essentiellement dans la Nation" (Déclaration des Droits de l'Homme et du Citoyen).
Toutes les nations ne sont pas constituées en Etat. Exemple : la nation kurde qui géographiquement est répartie en Turquie, Irak et Syrie.
Certaines communautés ou sous-ensembles d'une communauté revendiquent l'appartenance à une nation alors qu'elles dépendent d'un Etat géographiquement plus étendu (Ex : les Basques, les Québécois, les Ecossais, les Catalans, Les Flamands, les Corses...). Elles peuvent trouver une relative autonomie au sein d'institutions fédéralisées.
Sursă : http://www.toupie.org/Dictionnaire/Nation.htm 







NEMZET ÉS NATION

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése


Nemzet, állam, állampolgár címmel írta meg Ormos Mária történész professzor asszony észrevételeit (ÉS, 2011/17., ápr. 29.), melyeket - ha jól érzékelem - a Fidesz alaptörvénye ihletett. Leginkább talán a szöveg preambulumában foglalt zagyvaságok késztethették írásra, de egyes megjegyzései - például amelyek a generációk kapcsolatára vonatkoznak - mintha az alaptörvény Szabadság és felelősség című részének rendelkezéseihez kapcsolódnának. Észrevételei megszívlelendők, jó részükkel kész vagyok egyet is érteni. Egy tekintetben azonban vitám van Ormos Máriával, mégpedig a nemzeti kérdésben, a nemzetfogalom kezelésében.
Amit arról mond el, hogy hogyan alakult a magyar államban magyarok és nem magyarok viszonya, és mi vezetett ahhoz a mai helyzethez, hogy a Kárpát-medencei magyar etnikum mintegy negyede a magyar állam határain kívül, a szomszéd országokban él kisebbségként, alighanem mindannyian egyetértünk. Amit én másképpen gondolok, az a nemzetfogalom értelmezése. Ormos a következőt írja:„A nemzet fő jellemzője, hogy tagjai azonos vagy legalább közel azonos nyelvet beszélnek, van saját történetük, amelyet nagyjából egyformán ismernek, és saját kultúrájuk, amelyet ők maguk alakítottak ki."A Kárpát-medencében a történelmi Magyarország felbomlása nyomán kialakult helyzetet úgy értelmezi, hogy a szomszéd országok „több állampolgárt foglaltak és foglalnak ma is magukban, mint amennyi egy nemzethez tartozik", merthogy a szomszéd országokban élő magyarok a magyar nemzet részei. Nagyon tisztességes módon szembesíti az így értelmezett nemzetfogalmat néhány olyan állam realitásaival, amelyek viszonyait valamelyest ismerjük, és például arra a következtetésre jut, hogy „Svájc mint állam létezik, és létezik »a svájci« is mint ennek az államnak a polgára, de svájci nemzet nincs. Előfordulhat, hogy egy genfi üzletben meg se akarják érteni a németet..." Ilyen durván az Egyesült Államokkal kapcsolatban ugyan nem fogalmaz, de érzékelteti, hogy értelmezése szerint amerikai nemzet sincs: „A népek »nagy kohója«, az Egyesült Államok sikerrel összegyúrt számos nem angol nyelvű bevándorlót, mindazonáltal nemcsak az őslakos indiánok, de több bevándorló csoport eredettudata megmaradt vagy újjászületett, és több kisebb-nagyobb csoport megtartotta az angol mellett saját nyelvét, öltözetét, viselkedésmódját is." Amit én Svájcról, illetve Amerikáról tudok, abból más következik. Van svájci és van amerikai nemzet. Az amerikaiak magukat az amerikai nemzethez sorolják, és ezen belül, és nem ezzel szemben van, ha van, a nyelvi vagy származási hovatartozás szerinti azonosságtudatuk. A svájciak, beszéljenek németül, franciául, olaszul vagy rétorománul, magukat svájcinak, a svájci nemzet tagjának tekintik, nem tekintik magukat németnek, franciának vagy olasznak (mint ahogy a németek sem tekintik németnek a németül beszélő svájciakat, és mellesleg az osztrákokat sem). Van indiai nemzet is, akárhány nyelven beszélnek is a sok nyelvű, sok vallású indiaiak.
A nation, vagyis nemzet szóval angolul, németül, franciául és még sok-sok más nyelven (nazione, nación, нация stb.) az egy-egy állam politikai közösségéhez tartozókat szokták megjelölni. A national szó rendre olyan intézmény jelzője - legyen szó a nemzetgyűlésről, a nemzeti vagyonról, a nemzeti hivatalokról -, amelynek hatásköre, szerepe az adott államra vonatkozik, s semmiképpen sem az azonos nyelven beszélőkre. A nemzet ebben a világszerte elterjedt felfogásban az egy állam keretei között élők gazdasági, szociális és kulturális közösségét jelenti, azokét, akik többé-kevésbé együtt sírnak, együtt nevetnek, akik egy költségvetésbe fizetik adóikat, akik életkörülményei az adott állam gazdasági feltételeitől függnek. Ezt szokták Magyarországon politikai nemzetnek nevezni, megkülönböztetve a kulturális nemzettől, amelyhez az azonos nyelven beszélőket, azonos kultúrán nevelkedőket soroljuk, és ebben a megkülönböztetésben vonatkoztatják a kulturális nemzet kifejezést az egész Kárpát-medencei magyar etnikumra. Mi értjük ezt a szóhasználatot, tudjuk is alkalmazni, de tudunk kell, hogy mások nem értik. Abból, hogy a németországi, ausztriai és német svájci könyvesboltokban ugyanazok a könyvek kaphatók, és - kis eltérésekkel - az iskolákban is ugyanazon a nyelven tanulnak a gyerekek, nem következik, hogy a németül beszélő svájciak és az osztrákok magukat a németekkel egy nemzethez, akárcsak kulturális nemzethez sorolnák. Nemcsak a franciául beszélő svájciak, de a Belgiumot a flamandokkal együtt alkotó, franciául beszélő vallonok sem tekintik magukat a francia, a flamandok sem holland nemzet részének. Ahogy nálunk a nemzet szót használják, az Hegyeshalmon túl egyszerűen érthetetlen.
Természetesen tudom, hogy a Kárpát-medencei magyarok problémája egy fontos ponton különbözik a németek, osztrákok és svájciak, illetve franciák, vallonok és svájciak viszonyától: a Kárpát-medencei magyarok nemcsak nyelvi és kulturális, hanem történeti közösséget is alkotnak. Ezért is tekinti a közös történeti tudatot Ormos Mária az általa (is) használt nemzetfogalom fontos ismérvének. A Kárpát-medencei magyarok kilencven évvel ezelőttig (majd a II. világháború éveiben részben ismét) egyazon állami, politikai közösségben éltek, a szétszakítottság élménye friss, míg a németek, osztrákok és németül beszélő svájciak, illetve franciák, vallonok és franciául beszélő svájciak évszázadok óta élnek külön. Ők a Szűcs Jenő értelmezése szerinti nemzetté válás idején már külön közösségekben találták magukat, egykor elődeik döntöttek így, poroszok és osztrákok háborúztak is egymással. Ez tükröződik abban, hogy a kisebbségi magyarok magyar nemzeti jelképeket használnak, magyar történelmi személyiségeknek állítanak szobrokat, ami az említett nyugat-európai esetekben elképzelhetetlen volna. Svájcban se Bismarcknak, se Napóleonnak, se Garibaldinak nem állítanak szobrot.
Ugyanakkor kilencven évvel a mai határok első és hatvanöt évvel második megvonása után, amikor a ma élők már egész felnőtt életüket egy másik államban, más gazdasági, szociális és részben kulturális viszonyok között élték le, amikor Bugár Béla azt mondja, hogy Szlovákia a hazája, amikor Hunčík Péter vagy Bíró Béla a maga kettős vagy hármas kulturális kötődéséről beszél, amikor a kisebbségi magyar szakértelmiség (jogászok, mérnökök, közgazdászok) naponta alkalmazott ismeretanyaga legalább annyira a másik állam, mint Magyarország viszonyaira épül, amikor a mindennapi élethez szükséges ismeretek (bevásárlás, hivatali ügyintézés, orvoshoz járás) is inkább oda kötődnek, mint a magyarországi élethez, a valóságos helyzet leírására nem alkalmas az olyan fogalmazás, hogy a kisebbségi magyarok a valamiféle magyar nemzethez tartoznak.
Ráadásul a magyarországi szóhasználat - Ormos Máriáé is - túllépett az elmúlt években a politikai és kulturális nemzet megkülönböztetésén, és a jelző nélküli nemzet fogalmát alkalmazza az egy nyelven beszélőkre, egy kultúrában élőkre. A Fidesz ennél is tovább lépett, amikor állami jogi normákba iktatta ezt, amikor a Trianon-törvényben, illetve az alaptörvényben is nyomatékosan egységes magyar nemzetről beszél. Ilyen valójában nincs, az egységes magyar nemzet napjainkra fikció.
A magyar jobboldal politikája az egységes magyar nemzet feltételezéséből azt a következtetést is levonja, hogy a magyarul beszélők egy politikai közösségnek tekinthetők, és akként is kezelendők. Erről szólt korábban a státustörvény, amely elkezdett gazdasági, szociális és kulturális jogokat adni Magyarországon a szomszéd országokban élő magyaroknak, és szülőföldjükön is nemzetiségi hovatartozásuk alapján részesítette őket a magyar állam juttatásaiban. Hasonlóképpen és még inkább erről szól most a kettős állampolgárság, a határon túli magyarok nyílt bevonása a magyar állam politikai közösségébe. Ormos Mária is felteszi a kérdést: „Vajon lehet-e őket, azokat, akik erre igényt tartanak, részleges állampolgári jogokban részesíteni..." A választ a jogászokra hagyja, de megjegyzi: „Saját történeti ismereteim alapján azt gondolom, hogy részleges jogok biztosítása sosem volt kizárva." Arra hivatkozik: „Biztosítottak ilyen jogokat az ország területén megtelepedő idegen csoportoknak még akkor is, ha végleges letelepedésükre nem számítottak, illetve adtak ilyeneket tartósan távollévő, új állampolgársággal is rendelkező saját nemzetiségű embereknek." Itt két különböző dolog keveredik. A betelepülőknek természetesen adnak jogokat, előbb-utóbb a jogok teljes körét. Ami a „tartósan távollévőket" illeti, a kivándorlók, akik korábban a politikai közösség tagjai voltak, a nemzetközi normák szerint megtartják állampolgárságukat és a vele járó választójogot is. (Nálunk eddig csak akkor volt ez így, ha van magyarországi lakásuk.) De azokra, akik korábban sem éltek az adott országban (az érvényes határok között), nem szokás kiterjeszteni az állampolgári jogokat a nyugati világban. Így például a sokszor hivatkozott finnországi svédeknek vagy a dél-tiroli német ajkúaknak nincsenek az anyaországban politikai jogaik: nem kapnak onnan útlevelük, nincs ott választójoguk. Ilyet etnikai alapon eddig csak a Balkánon vezettek be. Ormos Mária a jogok felkínálására pragmatikus mércét javasol: „A mérlegelést vélhetően az irányíthatja, hogy a megadott jogok ne csorbítsák a jogot nyújtó állam saját állampolgárainak jogait, illetve ne károsítsák annak az államnak a jogait, amelynek a kedvezményezettek a polgárai." Ez józan megfontolás, és éppen ezen az alapon jutott a civilizált világ joggyakorlata arra, hogy fő szabályként az életvitelszerűen egy-egy országban, az ottani törvények hatálya alatt élőket tekinti az adott állam polgárainak, őket illetik meg a politikai jogok, és ettől a migráció, illetve házasodás esetén térnek el. Korábban már bőven kifejtettem, hogy a kettős állampolgárság letelepedés nélkül történő felkínálása mind a magyarországi magyarok, mind a szomszéd államok jogait sérti. (Alkotmány és állampolgárság. ÉS, 2010/36., szept. 10.) A politikai gyakorlat számára ebből a letelepedés nélküli kettős állampolgárság elutasítása következik, az elmélet számára pedig az, hogy a nemzet fogalmának nyelvi-kulturális alapú alkalmazása megnehezíti mind a valóságos helyzet értelmezését, mind a gyakorlati teendők jó meghatározását. Fontos, hogy legalább azok, akiket nem ejtett rabul a Fidesz bornírt sérelmi nacionalizmusa, s akik egy időre kisebbségbe szorultak a magyar politikában, tisztán beszéljenek a kérdésben.
Opiniile lui Bauer Tamas, din săptămânalul Elet es Irodalom reflectă o orientare mai degrabă de stînga.
Alte opinii, mai degrabă de dreapta, cu toată relativitatea acestor noțiuni se exprima astfel :

« Korszerű magyar nemzetfogalom
2007. február 27., kedd, 06:09 



Elküldöm • 




A regionális nemzeti társulás lehetőségei és korlátai. Szóljon hozzá Ön is!
A magyar nemzetfogalom alanyai a magyar állam területén élő magyarok és kisebbségek éppúgy, mint az ország határain kívül élő magyar közösségek. A külpolitika nemzetpolitikai céljait hosszú távon a Kárpát-medence területén osztozó államoknak és nemzeteknek – az Európai Unió keretei közt kialakítható és a – nyugat-európai típusú – regionális együttműködésében, valamint az ily módon megújuló kapcsolatrendszerében kell megfogalmazni.

A tanulmány
A teljes tanulmány letölthető itt!

A magyar külpolitika a magyar nemzeti közösség nyelvi, kulturális, demográfiai, gazdasági bázisának és potenciáljának megőrzését, megerősítését szolgálja. Az országon belül és kívül hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a magyar nemzetfogalom reális és választható közösségi kereteket jelentsen. Ez a magyarországi állampolgári közösségen belül és kívül, a magyarországi állami keretek mellett a magyarországi kisebbségek, és a kisebbségi magyarok számára egyaránt lehetőséget kínál a párhuzamos nemzetépítésre egy regionális nemzeti társulás keretében.

A külpolitika legfőbb jövőbeni nemzetpolitikai törekvését e regionális nemzeti társulás elősegítése jelentheti. Az ehhez szükséges megegyezéses szomszédságpolitikai háttér biztosítása mellett olyan átfogó szerződéses rendszer kialakítása is szükséges, amely nagyobb migrációs mozgások nélkül a magyar anyanyelvű és identitású népesség minden regionális közössége számára biztosítani tudja a nyelvváltás és a kulturális értékvesztés megelőzését. A szomszéd országokkal való egyeztetések, és megállapodások rendszerével biztosítani kell az egyenlő hozzáférést a magyar anyanyelvi, kulturális, oktatási, tájékoztatási javakhoz, a kisebbségi közösségek teljes jogú részvételét a magyar kulturális, oktatási, tudományos alrendszerekben. Szükséges az is, hogy a szomszéd országbeli magyarok a többségi nemzettel a politikai élet minden szintjén kiegyensúlyozott kapcsolatokat alakítsanak ki. A magyar külpolitikának a jövőben be kell építeni érvrendszerébe a magyarországi kisebbségeknek a magyar önkormányzati modell által kínált kooperációs lehetőségeket.

A kelet-közép-európai régió autonómia-törekvései kapcsán az érintett államok és kisebbségek kölcsönös belátására, vegyes modellek és működőképes jogi keretek kialakítására lesz szükség. Az EU keleti bővítésének eddigi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a kisebbségi autonómiaigények terén kedvező fordulatot az európai integráció csak közvetve segíthet elő.  Csak hosszabb távon oldódhatnak a fóbiák, mérséklődhet az elutasítás, módosulhat a szeparatizmussal azonosított autonómiák elvi megítélése. Látnunk kell, hogy a kisebbségi népességgel rendelkező államok, köztük éppen a Magyarország szomszédságát képező új tagállamok egy része továbbra is az asszimiláló nemzetállami logika fenntartásában érdekelt és ellenzi a decentralizációt, a regionalizációt és az autonómia-törekvéseket.

Rövid és hosszú távon egyaránt meg kell vizsgálni, lehet-e az aktív migrációs politika eszközrendszerével szabályozhatóvá tenni a határon túli magyarok magyarországi, a magyarországi magyarok erdélyi, szlovákiai, stb. áttelepülésének munkavállalói szegmensét, miként lehet megkönnyíteni az ingázást, a határidős szomszéd országbeli munkavégzést.

A kisebbségi magyar parlamenti politikai pártok magas szintű konzultációs, kritikai és kezdeményező szerepét feltétlenül érdemes lenne a mainál átütőbb módon is intézményesíteni, akár a parlament, akár a regionális együttműködési formák keretei közt, bevonva a hazai kisebbségek képviseleteit is.» Mai departe aici : http://hvg.hu/kulugy/20070226_mta_nemzetfogalom?FullComment=true#comments 

Naționalismul are și aspecte bizare. Revendicare națională a laureașilor premiului Nobel. Așa este și bătălia pentru naționalizarea unor personaje.  
Un exemplu recent, cazul husarului Skultéty László, revendicat de unguri și de slovaci.

Umor sau omor românesc actual. Din mel (mesaje electronice)

O firmă din Vaslui oferă servicii funerare complete: „La cerere, ţi-l şi omorîm” 
*
70 % dintre romani traiesc in stres. Restul de 30 % traiesc in Italia, Franta, Germania, Spania.
*
Un tip intră într-o librărie și cere o carte despre sufocare.
Vânzătoarea: ”Doriți și o pungă?” 
 sper asta .
*
Culmea ghinionului:
Sa cazi in carul cu fan si sa-ti intre acul in fund... 

*
Inteligenţa are limitele ei, pe când prostia, nu!