Amire a levéltár figyelmeztet – Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
Interviul acesta a fost realizat și publicat în Népújság, un cotidian maghiar din Târgu Mureș, de Nagy Miklos Kund, în iunie 2010, când am fost invitat ca un soi de visiting-profesor să prezint în cadrul Institutul de artă din localitate o conferință despre cenzură. Am publicat un segment din cercetările mele sub titlul Funcţia socială a ficţiunilor româneşti (sic!) în România înainte de 1989, în revista institutului, Symbolon.
Ficțiuni romanești, desigur. Cuvântul romanesc pare să deranjeze orice corector, de vreme ce este sistematic «corectat» prin românesc, în mai toate publicațiile din România.
Pe frâncă, limba în care a fost scris inițial, studiul se intitula Les USAGES SOCIAUX DES FICTIONS ROMANESQUES AVANT 1989 EN ROUMANIE și a fost scris la Paris. Despre ce este vorba în acest text, o comunicare prezentată la un congres de sociologie, la Geneva, al Association internationale des sociologues de langue française, în 1990 ?
Iată un rezumat care dă sonul științific.
Abstract: The Social Functions of Romanesque Fiction in Romania before 1989
Amire a levéltár figyelmeztet – Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
Múzsa (937.)
– Az utóbbi időben sokan látogatják a levéltárakat. Nem meglepetés tehát, hogy a Franciaországban élő Dan Culcer, a Vatra folyóirat egykori szerkesztője marosvásárhelyi tartózkodásának jelentős részét ugyancsak az archívumban tölti. Akik jobban ismerik, tudják, hogy a bukott diktatórikus rendszer bizonyos jelenségeit tanulmányozza. Erről a Művészeti Egyetemen előadást is tartott. Mit kutatsz elsősorban?
– Úgy kezdődött, hogy itthoni barátaimtól hallottam, bizonyos közzétett dokumentumokban, nevezetesen a Szekuritáté fehér könyvében rám vonatkozó adatok is megjelentek. Egy olyan, állítólag létező szekus megfigyelési dossziéra hivatkoztak, amely személyemet érinti. Kíváncsi voltam rá és keresni kezdtem, még mielőtt létrehozták volna a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottságot, ismertebb nevén a CNSAS-t. Akkor Romániában még nem létezett törvényes keret ilyen dokumentumok megszerzésére. A bizottság létrejötte után én is kérvényeztem a dossziém tanulmányozásának a lehetőségét. Hozzá is jutottam, kiderült, hogy nagyjából 1969-ben kezdték el az összeállítását, aztán volt egy kis kihagyás, majd 72-től, miután lapszerkesztővé váltam, újult erővel kezdték a rám vonatkozó jelentésírást.
– A dosszié lapozgatásakor értek meglepetések?
– Nem annyira a lehetséges informátorok, a rólam jelentő, besúgó kollégák, barátok, ismerősök érdekeltek, inkább az egész akkori mentalitás foglalkoztatott. A személyes érintettség másodrendű. Persze, kicsit sokkolt, hogy megfigyeltek, lehallgatták az otthoni, személyes telefonbeszélgetéseimet, és volt beépített mikrofon a szerkesztőségben is. Fontosabb, hogy ez az intézmény akaratán kívül sokat tett a kollektív emlékezetünk ébren tartása érdekében. Az akkori társadalom láthatatlan részét is felfedte. Az emberi kapcsolatok többnyire láthatóak, vannak azonban dolgok, amikről az emberek nem beszélnek. Bizonyos személyek kettős egzisztenciával, kettős gondolkodással rendelkeznek. Orwell írt ilyesmiről.
– Mostanság több könyv is napvilágot látott nálunk, amely éppen ezt a mechanizmust mutatja meg, erről a kettősségről is sok mindent elmond, bizonyos személyek látszólagos és sokáig titkolt arcát is közszemlére teszi. Hasonló kötetet készít elő Dan Culcer is?
– Igen, szeretnék egy ilyet megjelentetni. Mondom, nem csak személyes indíttatásból, hanem általánosabb megközelítésben is érdekel a jelenség. Kérvényeztem és megszereztem a CNSAS-kutatói státust, így tanulmányozhatom a szeku rendelkezésükre álló archívumát, más dossziékat is, nem csak az enyémet. Nyilván, konkrét személyes információkat nem teszek közzé, de a „romániai szocializmus építésének” különböző fázisaiból számos dossziét végigolvashattam. Olyanokét, akikről tudtuk, hogy a szeku figyelmének előterébe kerültek, és olyanokét is, akikről ez nem volt olyan köztudott, például a Romulus Gugáét, a Cornel Moraruét.
– Az, hogy francia állampolgár vagy, nem volt akadály?
– Nem, mert megőriztem román állampolgárságomat. 1987-ben törvényesen távoztam az országból. A feleségem disszidált, de én hivatalosan kértem, és családegyesítés révén sikerült elmennem. Franciaországban politikai menedékjoghoz folyamodtam, más megoldásom nem volt abban a helyzetben. 89 decemberében bekövetkeztek a diktatúrát megdöntő események, a felkelés vagy lázadás – forradalomnak nem nevezem – illetve én erre egy ritka román kifejezést használok, a „zaveră” szót, ami még Tudor Vladimirescu idejéből származik, és lényege: az igazságért. Sajnos, azóta is sok igazságot süllyesztettek el a levéltárakba és az emberek némaságába. Akkor léptem kapcsolatba a párizsi konzulátussal és kértem a román útlevelet. Pár héttel Ceauşescu kivégzése után már Romániában voltam, Marosvásárhelyen is természetesen. 90 februárjában jó néhány nagyon érdekes interjút készítettem. Felmérhettem, milyen volt a város akkori lelkiállapota. Úgy hogy a márciusi események túlságosan nem leptek meg, legfennebb az erőszak foka döbbentett meg, a konfliktus rég ott húzódott a felszín alatt.
– Ez egy külön érdekes beszélgetés témája lehet, ebbe most ne mélyedjünk bele. Talán lesz majd alkalmunk valamikor részletesebben kifejteni. Maradjunk az eredeti kérdéskörnél, a cenzúránál, mostanában ezt tanulmányozod. Minden vele kapcsolatos jelenségre kitérsz?
– A cenzúra általában is foglalkoztat, de néhány vetülete alaposabban. Különösen érdekel a háború utáni átmeneti periódus, 44-től 49-50-ig. Aztán az úgynevezett liberalizáció szakasza, 64-től 68-70-ig. Majd a végső időszak, a Ceauşescu-rendszer bukását megelőző évek. Az első periódusba a pártkáderek formálódása is beletartozik. Jó esély, hogy itt megőrizték a Magyar Autonóm Tartomány dokumentumait. A pártiratokat és a cenzúra dokumentumait is. Kirajzolódik, hogyan épült fel az új „elit”. Kiderül, ki kit és hogyan válogatott ki. Kikre alapozott a kommunista párt és a cenzúra.
– A cenzúra első szakaszát főleg a kutatásaid, a fellelt dokumentumok alapján ismerheted. A következőből valamennyit íróként, szerkesztőként közvetlenül is megtapasztalhattál.
– Az látszólag lazább időszak volt. Ezért is határoztam meg úgy, mint másodikként tanulmányozandó szakaszt ezt a 64-68 közti periódust. Esetünkben ez a Vatra alapítása előtt néhány év volt. Akkor még nem dolgoztam a sajtóban. Politikai vicceket is mondhattunk az utcasarkon a milicista közelében, és nem történt semmi. Legalábbis azt hittük mi, kívülállók. A cenzúra kordokumentumai azonban nem ezt mutatják. A cenzorok nagyon is komolyan ténykedtek, súlyos megoldandó feladatok terhelték őket. Csodálkozom is, akik a cenzúránál dolgoztak, hogy nem váltak mind idegbeteggé.
– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elhangzott előadásod a cenzúrát mint ideológiai jelenséget taglalta. De a cenzúra az elnyomás eszközének is tekinthető, és az is volt akkoriban, nem?
– Persze hogy az volt. A cenzúrának sokkal több rétege van, mint amennyit feltételezünk. Mindenekelőtt ott volt a napi sajtó cenzúrája. Ezek az „elvtársak” mindent kiveséztek, a nyomdában a kefelevonatokat is elolvasták, és gyakran olyasmiket is beleláttak a cikkekbe, amire a szerző talán gondolni se mert. Miközben a rovatvezetők, ilyen-olyan főnökök is minden gyanúsat kigyomláltak az írásokból. Nem beszélve az újságírók öncenzúrájáról.
– Öncenzúra valamilyen formában ma is létezik.
– Egyetértek. És ennek ma is megvan a veszélye. De a nyomára nemigen bukkanhatunk, nem tudhatjuk, hogy a cikkíró mit hallgat el és miért. A kutató csak a dokumentumokra szorítkozhat.
– Nálad mennyi időt vett igénybe, hogy teljességgel megválj az önvédelmi ösztönné vált öncenzúra átkaitól?
– Pontosan nem tudom megmondani, de idejében elkezdtem gyakorolni, hogy leszokjam róla. Voltak barátaim, akikkel megbeszéltük, hogy módszeresen foglalkoznunk kellene a cenzúra különféle területeivel. Nemcsak a politikával, hanem a szex, a halál, az öngyilkosság, a homoszexualitás kérdéseivel is. Mindenik témakörben végezzünk írásgyakorlatokat. Ha nem is remélhetjük, hogy gondolataink közölhetőek. Már az is bátorságnak számíthatott, hogy papírra vetettük azokat. Mert az az igazság, hogy a szeku a lakásokba is bement. Titkos házkutatásokat is tartott. Az én esetemben is volt ilyen, a dossziémban láttam. Volt egy naplóm, amelyet rendszeresen vezettem, de szerencsére nem találták meg. Ismerheted az Ursu-ügyet. Neki is volt naplója, néhány kollégája besúgta, ez lett a fő vád ellene. Aztán addig kínozták, amíg belehalt.
– A kutatásaid nyomán született tanulmányt könyvként is hozzáférhetővé teszed?
– Szeretném. Először is doktori disszertáció lesz belőle. Marosvásárhelyen iratkoztam be a doktorátusra. Itt találtam román-magyar dokumentációs alapanyagot. Nem a helyi román sajtó vagy a Vatra cenzurális sérelmeire alapozok. Bőséges anyagom van arról, amit a Vörös Zászlóból, az Igaz Szóból, az Új Életből kivágtak. Remélem, hogy 2012-ig sikerül befejeznem a doktori dolgozatomat. Kevés az időm, nem ülhetek hat-hét hónapot itt, vár a családom, a gyermekeim, unokáim. Évente két hónapot töltök itt, azalatt mást se csinálok, csak fotózom a dokumentumokat, majd megyek és nyugodtan nekiállok az olvasásnak.
– Az értekezésed mellett a mostani rendezvényen kétnyelvű verseskönyvedet is bemutattátok. Magyarra Cseke Gábor fordította a költeményeidet. Annak idején, amikor szabadulni akartál a cenzúrától, a versbe menekültél?
– Sajnos, nem próbáltam versbe menekülni. Ellenkezőleg, olyan verseket próbáltam írni, amelyek nem jelentettek menekvést, és lehetőséget adtak az informátorcsoport egyik tagjának, hogy ártson nekem. Ismert költőnő volt Vásárhelyen, Mara Nicoară. Mondhatom a nevét, mert a CNSAS hivatalosan közzétette, hogy a szeku informátora volt. Érdekes pályafutása volt, érdemes tanulmányozni. Sütő András köreibe is eljárt, és valószínűleg információkat szolgáltatott róluk, pedig Mara Nicoară akkoriban még nagyon fiatal volt, iskolás. A továbbiakban is gyakran informálta a szekuritátét, Bukarestben is működött. Sokszor megfordult a Mogoşoaia-palotában, az írók alkotóházában, Marin Preda is a megfigyeltjei közé tartozott. Vásárhelyen 1972-ben írta a jelentéseit, és felkérték, hogy szerezze meg az otthoni verseimet, a kézirataimat. Szóval szorgalmas, a szeku számára hasznos „munkatárs” volt. Ha jól tudom, ma könyvkiadó, ezen a téren férjével együtt sikeres vállalkozó, rószaszín könyveket jelentetnek meg, fordításokat, többnyire angolból, és nagyon jól élnek. Íme, korunk egyik jellegzetes szereplője! És említhetnék ilyen példákat bőven, nevekkel is nyugodtan, hiszen láttam a dossziéjukat, amelyekből cáfolhatatlanul kiderül, hogy besúgók voltak.
– Ma is írsz verseket?
– Igen. Az említett verseskötet érdekessége nem csak az, hogy kétnyelvű, én írtam a költeményeket románul, Cseke Gábor barátom meg átültette őket magyarra, de a közepén van egy olyan vers, amit én írtam magyarul. Egy másikat Cseke Gábor románul, és egy harmadikat közösen vetettünk papírra. Ha Isten segít és az egészségünk megengedi, egy egész kötetet írunk így, közös szerzeményként, románul és magyarul.
– Érdekes, hogy mellékletünkben éppen az elmúlt hetekben jelentettünk meg egy recenziót Cseke Gábor nemrég kiadott, Jelentések magamról című nagy visszhangú kötetéről, amelyben őszintén, önmagát sem kímélve tekint vissza a jelentések, politikai üldöztetések és kompromisszumok, titkosrendőrségi kényszergetések, megfélemlítések, törvénytelenségek korszakára. Bonyolult, embertipró időszak volt az.
– Éppen ezért állítom, hogy egyikünknek sem érdeke ebben az országban, sem románoknak, sem magyaroknak, sem fiataloknak, sem idősebbeknek, hogy mindez elásva maradjon. Ellenkezőleg. Ideje, hogy ez a társadalom, amelyben élünk, végre megtisztuljon. Méregtelenítse önmagát. Legyen bátorságunk felidézni mindazt a disznóságot, amit a romániai közösség csinált. Pontosabban nem az egész közösség, a romániai kommunitás bizonyos tagjai. A dossziékat olvasva, olyanokkal is találkoztam, akik a fegyveres hatalom, a kezdődő kommunizmus notórius kollaboránsai voltak. Mindegyre felteszem magamnak a kérdést: vajon a magyarok jelentettek meg minderről valamilyen könyvet? Úgy hallom, elég keveset. Miért? Talán féltek? Ne féljetek! Jelentessetek meg minél többet, a hasznotokra lesz.
– Bizonyára. De a paradicsomba úgysem jutunk be!
– De igen. Emlékezz csak a filmre: A munkásosztály a paradicsomba megy. Mi vajon nem a munkásosztály vagyunk?!
N.M.K.
http://www.e-nepujsag.ro/hir.php?m=44052
Ficțiuni romanești, desigur. Cuvântul romanesc pare să deranjeze orice corector, de vreme ce este sistematic «corectat» prin românesc, în mai toate publicațiile din România.
Pe frâncă, limba în care a fost scris inițial, studiul se intitula Les USAGES SOCIAUX DES FICTIONS ROMANESQUES AVANT 1989 EN ROUMANIE și a fost scris la Paris. Despre ce este vorba în acest text, o comunicare prezentată la un congres de sociologie, la Geneva, al Association internationale des sociologues de langue française, în 1990 ?
Iată un rezumat care dă sonul științific.
Abstract: The Social Functions of Romanesque Fiction in Romania before 1989
The study proposes the utilisation of Romanian novels as atypical sources for a
sociological research of the communist age. The Romanian novels of the period before 1989 carried heterodox messages, obviously deviating from orthodox communist ideology, in spite of the censorship of the epoch, which was trying to impose a meliorating social model, with an optimistic outlook. The study of these novels may fill in the gap of sociological analysis of mentalities, interdicted during the communist regime. dan.culcer@gmail.com
Amire a levéltár figyelmeztet – Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
Múzsa (937.)
– Az utóbbi időben sokan látogatják a levéltárakat. Nem meglepetés tehát, hogy a Franciaországban élő Dan Culcer, a Vatra folyóirat egykori szerkesztője marosvásárhelyi tartózkodásának jelentős részét ugyancsak az archívumban tölti. Akik jobban ismerik, tudják, hogy a bukott diktatórikus rendszer bizonyos jelenségeit tanulmányozza. Erről a Művészeti Egyetemen előadást is tartott. Mit kutatsz elsősorban?
– Úgy kezdődött, hogy itthoni barátaimtól hallottam, bizonyos közzétett dokumentumokban, nevezetesen a Szekuritáté fehér könyvében rám vonatkozó adatok is megjelentek. Egy olyan, állítólag létező szekus megfigyelési dossziéra hivatkoztak, amely személyemet érinti. Kíváncsi voltam rá és keresni kezdtem, még mielőtt létrehozták volna a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottságot, ismertebb nevén a CNSAS-t. Akkor Romániában még nem létezett törvényes keret ilyen dokumentumok megszerzésére. A bizottság létrejötte után én is kérvényeztem a dossziém tanulmányozásának a lehetőségét. Hozzá is jutottam, kiderült, hogy nagyjából 1969-ben kezdték el az összeállítását, aztán volt egy kis kihagyás, majd 72-től, miután lapszerkesztővé váltam, újult erővel kezdték a rám vonatkozó jelentésírást.
– A dosszié lapozgatásakor értek meglepetések?
– Nem annyira a lehetséges informátorok, a rólam jelentő, besúgó kollégák, barátok, ismerősök érdekeltek, inkább az egész akkori mentalitás foglalkoztatott. A személyes érintettség másodrendű. Persze, kicsit sokkolt, hogy megfigyeltek, lehallgatták az otthoni, személyes telefonbeszélgetéseimet, és volt beépített mikrofon a szerkesztőségben is. Fontosabb, hogy ez az intézmény akaratán kívül sokat tett a kollektív emlékezetünk ébren tartása érdekében. Az akkori társadalom láthatatlan részét is felfedte. Az emberi kapcsolatok többnyire láthatóak, vannak azonban dolgok, amikről az emberek nem beszélnek. Bizonyos személyek kettős egzisztenciával, kettős gondolkodással rendelkeznek. Orwell írt ilyesmiről.
– Mostanság több könyv is napvilágot látott nálunk, amely éppen ezt a mechanizmust mutatja meg, erről a kettősségről is sok mindent elmond, bizonyos személyek látszólagos és sokáig titkolt arcát is közszemlére teszi. Hasonló kötetet készít elő Dan Culcer is?
– Igen, szeretnék egy ilyet megjelentetni. Mondom, nem csak személyes indíttatásból, hanem általánosabb megközelítésben is érdekel a jelenség. Kérvényeztem és megszereztem a CNSAS-kutatói státust, így tanulmányozhatom a szeku rendelkezésükre álló archívumát, más dossziékat is, nem csak az enyémet. Nyilván, konkrét személyes információkat nem teszek közzé, de a „romániai szocializmus építésének” különböző fázisaiból számos dossziét végigolvashattam. Olyanokét, akikről tudtuk, hogy a szeku figyelmének előterébe kerültek, és olyanokét is, akikről ez nem volt olyan köztudott, például a Romulus Gugáét, a Cornel Moraruét.
– Az, hogy francia állampolgár vagy, nem volt akadály?
– Nem, mert megőriztem román állampolgárságomat. 1987-ben törvényesen távoztam az országból. A feleségem disszidált, de én hivatalosan kértem, és családegyesítés révén sikerült elmennem. Franciaországban politikai menedékjoghoz folyamodtam, más megoldásom nem volt abban a helyzetben. 89 decemberében bekövetkeztek a diktatúrát megdöntő események, a felkelés vagy lázadás – forradalomnak nem nevezem – illetve én erre egy ritka román kifejezést használok, a „zaveră” szót, ami még Tudor Vladimirescu idejéből származik, és lényege: az igazságért. Sajnos, azóta is sok igazságot süllyesztettek el a levéltárakba és az emberek némaságába. Akkor léptem kapcsolatba a párizsi konzulátussal és kértem a román útlevelet. Pár héttel Ceauşescu kivégzése után már Romániában voltam, Marosvásárhelyen is természetesen. 90 februárjában jó néhány nagyon érdekes interjút készítettem. Felmérhettem, milyen volt a város akkori lelkiállapota. Úgy hogy a márciusi események túlságosan nem leptek meg, legfennebb az erőszak foka döbbentett meg, a konfliktus rég ott húzódott a felszín alatt.
– Ez egy külön érdekes beszélgetés témája lehet, ebbe most ne mélyedjünk bele. Talán lesz majd alkalmunk valamikor részletesebben kifejteni. Maradjunk az eredeti kérdéskörnél, a cenzúránál, mostanában ezt tanulmányozod. Minden vele kapcsolatos jelenségre kitérsz?
– A cenzúra általában is foglalkoztat, de néhány vetülete alaposabban. Különösen érdekel a háború utáni átmeneti periódus, 44-től 49-50-ig. Aztán az úgynevezett liberalizáció szakasza, 64-től 68-70-ig. Majd a végső időszak, a Ceauşescu-rendszer bukását megelőző évek. Az első periódusba a pártkáderek formálódása is beletartozik. Jó esély, hogy itt megőrizték a Magyar Autonóm Tartomány dokumentumait. A pártiratokat és a cenzúra dokumentumait is. Kirajzolódik, hogyan épült fel az új „elit”. Kiderül, ki kit és hogyan válogatott ki. Kikre alapozott a kommunista párt és a cenzúra.
– A cenzúra első szakaszát főleg a kutatásaid, a fellelt dokumentumok alapján ismerheted. A következőből valamennyit íróként, szerkesztőként közvetlenül is megtapasztalhattál.
– Az látszólag lazább időszak volt. Ezért is határoztam meg úgy, mint másodikként tanulmányozandó szakaszt ezt a 64-68 közti periódust. Esetünkben ez a Vatra alapítása előtt néhány év volt. Akkor még nem dolgoztam a sajtóban. Politikai vicceket is mondhattunk az utcasarkon a milicista közelében, és nem történt semmi. Legalábbis azt hittük mi, kívülállók. A cenzúra kordokumentumai azonban nem ezt mutatják. A cenzorok nagyon is komolyan ténykedtek, súlyos megoldandó feladatok terhelték őket. Csodálkozom is, akik a cenzúránál dolgoztak, hogy nem váltak mind idegbeteggé.
– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elhangzott előadásod a cenzúrát mint ideológiai jelenséget taglalta. De a cenzúra az elnyomás eszközének is tekinthető, és az is volt akkoriban, nem?
– Persze hogy az volt. A cenzúrának sokkal több rétege van, mint amennyit feltételezünk. Mindenekelőtt ott volt a napi sajtó cenzúrája. Ezek az „elvtársak” mindent kiveséztek, a nyomdában a kefelevonatokat is elolvasták, és gyakran olyasmiket is beleláttak a cikkekbe, amire a szerző talán gondolni se mert. Miközben a rovatvezetők, ilyen-olyan főnökök is minden gyanúsat kigyomláltak az írásokból. Nem beszélve az újságírók öncenzúrájáról.
– Öncenzúra valamilyen formában ma is létezik.
– Egyetértek. És ennek ma is megvan a veszélye. De a nyomára nemigen bukkanhatunk, nem tudhatjuk, hogy a cikkíró mit hallgat el és miért. A kutató csak a dokumentumokra szorítkozhat.
– Nálad mennyi időt vett igénybe, hogy teljességgel megválj az önvédelmi ösztönné vált öncenzúra átkaitól?
– Pontosan nem tudom megmondani, de idejében elkezdtem gyakorolni, hogy leszokjam róla. Voltak barátaim, akikkel megbeszéltük, hogy módszeresen foglalkoznunk kellene a cenzúra különféle területeivel. Nemcsak a politikával, hanem a szex, a halál, az öngyilkosság, a homoszexualitás kérdéseivel is. Mindenik témakörben végezzünk írásgyakorlatokat. Ha nem is remélhetjük, hogy gondolataink közölhetőek. Már az is bátorságnak számíthatott, hogy papírra vetettük azokat. Mert az az igazság, hogy a szeku a lakásokba is bement. Titkos házkutatásokat is tartott. Az én esetemben is volt ilyen, a dossziémban láttam. Volt egy naplóm, amelyet rendszeresen vezettem, de szerencsére nem találták meg. Ismerheted az Ursu-ügyet. Neki is volt naplója, néhány kollégája besúgta, ez lett a fő vád ellene. Aztán addig kínozták, amíg belehalt.
– A kutatásaid nyomán született tanulmányt könyvként is hozzáférhetővé teszed?
– Szeretném. Először is doktori disszertáció lesz belőle. Marosvásárhelyen iratkoztam be a doktorátusra. Itt találtam román-magyar dokumentációs alapanyagot. Nem a helyi román sajtó vagy a Vatra cenzurális sérelmeire alapozok. Bőséges anyagom van arról, amit a Vörös Zászlóból, az Igaz Szóból, az Új Életből kivágtak. Remélem, hogy 2012-ig sikerül befejeznem a doktori dolgozatomat. Kevés az időm, nem ülhetek hat-hét hónapot itt, vár a családom, a gyermekeim, unokáim. Évente két hónapot töltök itt, azalatt mást se csinálok, csak fotózom a dokumentumokat, majd megyek és nyugodtan nekiállok az olvasásnak.
– Az értekezésed mellett a mostani rendezvényen kétnyelvű verseskönyvedet is bemutattátok. Magyarra Cseke Gábor fordította a költeményeidet. Annak idején, amikor szabadulni akartál a cenzúrától, a versbe menekültél?
– Sajnos, nem próbáltam versbe menekülni. Ellenkezőleg, olyan verseket próbáltam írni, amelyek nem jelentettek menekvést, és lehetőséget adtak az informátorcsoport egyik tagjának, hogy ártson nekem. Ismert költőnő volt Vásárhelyen, Mara Nicoară. Mondhatom a nevét, mert a CNSAS hivatalosan közzétette, hogy a szeku informátora volt. Érdekes pályafutása volt, érdemes tanulmányozni. Sütő András köreibe is eljárt, és valószínűleg információkat szolgáltatott róluk, pedig Mara Nicoară akkoriban még nagyon fiatal volt, iskolás. A továbbiakban is gyakran informálta a szekuritátét, Bukarestben is működött. Sokszor megfordult a Mogoşoaia-palotában, az írók alkotóházában, Marin Preda is a megfigyeltjei közé tartozott. Vásárhelyen 1972-ben írta a jelentéseit, és felkérték, hogy szerezze meg az otthoni verseimet, a kézirataimat. Szóval szorgalmas, a szeku számára hasznos „munkatárs” volt. Ha jól tudom, ma könyvkiadó, ezen a téren férjével együtt sikeres vállalkozó, rószaszín könyveket jelentetnek meg, fordításokat, többnyire angolból, és nagyon jól élnek. Íme, korunk egyik jellegzetes szereplője! És említhetnék ilyen példákat bőven, nevekkel is nyugodtan, hiszen láttam a dossziéjukat, amelyekből cáfolhatatlanul kiderül, hogy besúgók voltak.
– Ma is írsz verseket?
– Igen. Az említett verseskötet érdekessége nem csak az, hogy kétnyelvű, én írtam a költeményeket románul, Cseke Gábor barátom meg átültette őket magyarra, de a közepén van egy olyan vers, amit én írtam magyarul. Egy másikat Cseke Gábor románul, és egy harmadikat közösen vetettünk papírra. Ha Isten segít és az egészségünk megengedi, egy egész kötetet írunk így, közös szerzeményként, románul és magyarul.
– Érdekes, hogy mellékletünkben éppen az elmúlt hetekben jelentettünk meg egy recenziót Cseke Gábor nemrég kiadott, Jelentések magamról című nagy visszhangú kötetéről, amelyben őszintén, önmagát sem kímélve tekint vissza a jelentések, politikai üldöztetések és kompromisszumok, titkosrendőrségi kényszergetések, megfélemlítések, törvénytelenségek korszakára. Bonyolult, embertipró időszak volt az.
– Éppen ezért állítom, hogy egyikünknek sem érdeke ebben az országban, sem románoknak, sem magyaroknak, sem fiataloknak, sem idősebbeknek, hogy mindez elásva maradjon. Ellenkezőleg. Ideje, hogy ez a társadalom, amelyben élünk, végre megtisztuljon. Méregtelenítse önmagát. Legyen bátorságunk felidézni mindazt a disznóságot, amit a romániai közösség csinált. Pontosabban nem az egész közösség, a romániai kommunitás bizonyos tagjai. A dossziékat olvasva, olyanokkal is találkoztam, akik a fegyveres hatalom, a kezdődő kommunizmus notórius kollaboránsai voltak. Mindegyre felteszem magamnak a kérdést: vajon a magyarok jelentettek meg minderről valamilyen könyvet? Úgy hallom, elég keveset. Miért? Talán féltek? Ne féljetek! Jelentessetek meg minél többet, a hasznotokra lesz.
– Bizonyára. De a paradicsomba úgysem jutunk be!
– De igen. Emlékezz csak a filmre: A munkásosztály a paradicsomba megy. Mi vajon nem a munkásosztály vagyunk?!
N.M.K.
http://www.e-nepujsag.ro/hir.php?m=44052
Comentarii
Trimiteți un comentariu