O antologie a eseului românesc în ungurește. Intermediarii româno-maghiari.

Nu am regăsit în arhiva mea răspunsul epistolar al lui Kántor Lajos, pe tema antologiei eseului rpmânesc, la întrebările și mirările mele. 
Prietenul Cseke Gábor mi-a atras atenția asupra unui articol din presa maghiară în care Kántor Lajos se referă la mine și la antologia respectivă. 

Reproduc mai jos fragmentul din articolul lui Kántor, trimis de Cseke, un extras din Erdelyi Riport, un articol în care criticul literar clujean revine la începutul anilor 2000, referindu-se la episodul cu antologia, și face considerații asupra importanței intermediarilor, dragomanilor, cum zic eu, în relațiile româno-maghiare. El pare să deplângă raritatea românilor cunoscători de maghiară. O deplâng și eu. 

Dar, în cazul meu, precizez că regret mai ales raritatea unor astfel de persoane nu doar din unghi cultural, de schimburi și contacte, ci și fiindcă nu există acum o expertiză românească în domeniul social, politic, ideologic, capabilă să urmărească cu luciditate, din unghiul intereselor comune dar și din unghiul intereselor românești, care nu corespund adesea cu cele ungurești, problematica complexă a relațiilor istorice și actuale între cele două state dar, mai ales, problematica relațiilor vecinătăților interioare. 

Kántor Lajos. Kintről és bentről

 
A nemzetépítés fogalmához (mostanában legalábbis) nemigen szokás hozzákapcsolni a magyar román, magyar szlovák vagy a magyar szerb viszonyt; a nemzetstratégia (amelyet Tamás Pál a maga budapesti, magyarországi közegében nem igazán jó csengésűnek érzékel) már inkább elviselni látszik úgy is, mint kommunikációs stratégia ezt a szeretem vagy nemszeretem, ám félre nem tehető kapcsolatrendszert. Tamás stratégiamorzsái (Erdélyi Riport, 2004. jan. 29.) mindenesetre évszázados adósságokra figyelmeztetnek, bennem személyesen pedig évtizedes emlékeket idéznek fel, elsősorban az 1989 decemberét megelőző erdélyi előéletünkből. Azzal is, hogy a szerző rákérdez az egykori (erdélyi) szászok magyarságképére; hiszen hajdani korunkos szerkesztőtársam, Ritoók János aki Miess G. János néven volt a Bolyai magyar irodalom szakán évfolyamunk tagja Kettős tükör címmel 1979-ben a Kriterionnál jelentetett meg e témakörben gondos és fontos antológiát, átfogó tanulmány kíséretében. Az észak-erdélyi négy magyar év nekem valamelyest még közvetlen élményem, kicsit az interetnikus konfliktusok viszonylatában is. A román és főképpen a magyar egyetemi emberek frusztrációit ugyancsak alkalmam volt megismerni. Nem folytatom Tamás Pál jogos kérdéseinek felsorolását, csupán a cikkbeli összegezést idézem: Ha minderről és számtalan hasonló kérdésről többet tudnánk, a trianoni sokkot is jobban fel lehetne dolgozni. És valahogy már el kellene mondani valamit úgy, hogy ez megértésre késztessen, és ne elriasszon a közelmúlt megélt magyar kulturális és társadalmi tapasztalataiból az együtt élő többségieknek. Másként hogyan várhatnánk, hogy értsék, mit és miért teszünk, mihez ragaszkodunk, és hol s miért fáj, sért, bosszant az ő nem tudásuk. Abban is bizonyára igaza van Tamás Pálnak, hogy e kommunikációban mi mint kisebbség jobban érdekeltek vagyunk, és nem kell addig várnunk, amíg a többség felébred.
A nem-tudás lebontása, pontosabban a lebontási kísérlet már régebben elkezdődött, és erdélyi-romániai kisebbségi akarással (szerencsés esetben magyar vagy román többségi támogatással, részvétellel) itt-ott folytatódik. A számos korábbi jó vállalkozáshoz méltón, Horváth Andor fordításában és előszavával kézbe vehetünk egy olvasmányként sem akármilyen válogatást a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból (Tanúskodni jöttem). És hasonlóképpen friss könyvpiaci esemény a Lucian Nastasă és Salat Levente által jegyzett (Horváth Andor lektorálta) úttörő kötet a romániai magyarokról és a kisebbségi etikáról román nyelven. Az 1920 és 1940 közt született szövegek e gyűjteményében olyan szerzők és írások találhatók, akik és amelyek számunkra állandó hivatkozási alapot jelentenek, a Kós Károly-féle Kiáltó Szótól Krenner Miklós (Spectator) és Makkai Sándor, László Dezső, Tavaszy Sándor helyzetértelmezésein át Tamási Áron és Venczel József új erdélyi tájékozódást hírlelő megnyilatkozásaiig. Amit a szerkesztők hasznosnak véltek a könyv hátsó borítójára is kiemelni, az pontosan a nem-tudás káros voltáról, a kölcsönös megismerés nélkülözhetetlenségéről szól, Tavaszy 1934-es fogalmazásában; arról, hogy az ünnepi beszédek, a gyűlöletkeltés eszközei, a nemzeti hiúságot kenegető szóbeli vagy írásos állásfoglalások sehová sem vezetnek, illetve csak a pusztításhoz, pusztuláshoz; a jó szövegeket viszont szóljanak akár magyarul, akár románul ne hagyjuk impozáns könyvtárakban feküdni, élő-ható erővé kell változtatni őket. A szóban forgó új kötet (melynek kiadója a kolozsvári Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală) a válogatást megtoldja az 1918 és 1940 közti, kisebbségi vonatkozású történelmi események kronológiájával, vagyis használhatóvá, amolyan kézikönyvvé teszi ezt az igazán időszerű kiadványt.
A kérdés csak az és ez már tegnap, tegnapelőtt is nyugtalanító kérdés volt, mára még inkább annak tekinthető! , hogy ez az új könyv is ott marad-e az intézményi, esetleg a könyvesbolti polcokon. Hányan lesznek, akik hajlandók tanulmányozni, átgondolni a többségiek közül Kós és Krenner, László Dezső és Tamási Áron szavait? Olykor szomorú tapasztalatokat gyűjthet az ember a saját nemzetebeli többség részéről is (és ez sem csupán napjainkbeli jelenség gondoljunk Kós Károly 1912-es cikkére: Erdély és a pesti közvélemény ), hát még a másik oldalról. Azt hiszem, sokunknak ezen a téren konkretizálódik a sziszifuszi munka jelentése, a sziklagörgetés mitológiai metaforája. Ami persze nem jár kötelezően együtt az újrakezdésről való lemondással.
Az emlékek, a kísérletek ébresztésében nem próbálok messzebbre visszamenni, maradok a szabadság , az új, a legújabb felszabadulás óta eltelt közel másfél évtizednél. A Puntea című, eleinte még kézműipari módszerrel előállított kolozsvári (RMDSZ-) hetilapunknál, amely erdélyi magyar és román szerzők megbékélési gondolatait közvetítette románul, közvetlenül a Ceauşescu-korszak bukása után. Sajnos, nem volt, nem lehetett hosszú életű az új hőskorszak e sajátos sajtóterméke. A következő, a nagyvonalúbbra tervezett szintén magyar és román médiaemberek által megálmodott, Marius Tabacuék lakásában kimódolni próbált már el sem jutott a kivitelezésig; ez amolyan országos terjesztésű, népszerűbb, nem pusztán (és nem is közvetlenül, nem elsősorban) politikai jellegű lett volna, a román olvasók elvárt érdeklődésére apellálva. Ezek után következett Szász János bukaresti heroikus vállalkozása, jelentős (nem utolsósorban anyagi) áldozatvállalással; félek, hogy már kevesen emlékeznek rá magamnak is a tudat mélyéről kell előkotorásznom, miképpen is próbálta áttörni a tekintélyes publicisztikai múlttal rendelkező, álmodozásra ugyancsak kész író a közöny falát. Végül ebbe a sorba állítom be a Korunk műhelyében tizenkettedik éve készülő Magropress című, a magyar sajtóból tallózó román nyelvű kiadványt, amelynek volt egy dicsőséges (elegáns külsejű) szakasza is, amikor még a bukaresti Soros Alapítvány támogatta a kéthetente való megjelenést. Pár éve, rendszeres támogatás hiányában, szűkített terjedelemben, szerényebb kivitelben, havonta egyszer kerül sokszorosításra a román intézmények többsége interneten juthat hozzá, de van két, lelkiismeretesen fizető előfizetője is: mindkettő kolozsvári német (Csak zárójelben jegyzem meg: Vasile Dâncu még tájékoztatási miniszter korában a Romániai Magyar Szónak adott interjúban nagyon megdicsérte a Magropresst pénzt azonban elfelejtett küldeni.) A Cumpăna, a Korunk jól fogadott éves összefoglalója öt megjelenésig jutott (utoljára 2000-ben látott napvilágot) nem a szerkesztőség hanyagságán múlt a leállás. A marosvásárhelyi Altora, a Pro Europa Liga folyóirata a szerencsés, szabályt erősítő kivétel, a maga alapítványi keretei között (igaz, inkább szakkiadványnak tekinthető).
Hogy azonban ne csak mások feledékenységét, mulasztásait emlegessem, a magyar román, román magyar hídépítés meg hídomlás egy régebben kezdődött, már-már elfelejtett mozzanatához térek most vissza, annak a szerencsének köszönhetően, hogy megtaláltam a Marosvásárhelyről a nyolcvanas évek második felében Franciaországba disszidált irodalomtörténész, Dan Culcer nekem írt levelét. 2000 áprilisa óta tartozom Culcernek a válasszal. Némi mentségem van a válaszlevél elmaradására, ezt ugyanis közvetlenül megelőzte a 20. századi román esszé antológiája körüli vitánk (a Culcer-féle kéziratot a budapesti Európa Kiadó elfektette, majd elvetette, újat kért, s a kérésüknek én eleget tettem, ám ezt is elfektették, és sok év múltán, megkarcsúsítva, Szegényeknek palota címmel jelent meg végül a Balassinál, 1998-ban). De meg sem kísérlem itt előadni a részleteket; azt viszont el kell mondanom, hogy újraolvasva Dan Culcer Guyancourt-ból küldött, tekintélyes kéziratnyi, tisztázó szándékú beszámolóját, a vásárhelyi Vatra (nem a szervezet, hanem az irodalmi folyóirat) belső viszonyaira utaló megjegyzéseit, hivatkozásait magyar kapcsolataira és közleményeire (beleértve a levélhez mellékelt, francia nyelvű élménybeszámolóját 1990. februári március eleji erdélyi útjáról) lelkifurdalást érzek újrakezdődött kapcsolatunk megszakadásáért. 

Culcer francia szövegében is emlegetett kétnyelvűsége, valóban két kultúrához kapcsolódó lehetőségei olyan ritka értéket képviselnek, amelyet nem kamatoztatni bűn. (Ezt az indíttatást Ştefan Borbély sajnos nemigen jelzi vissza, ő ma a kortárs román irodalom jó propagátora.) Végül is Dan Culcer a Nicolae Balotă típusú értelmiségihez áll közel, nem pedig a magyar (nyelvi és kulturális) ismereteit gyűlöletszításra felhasználó Raoul Şorbanhoz. Az, aki a franciáknak Szabédi László 1959-es mártíriumát mondja el (még ha a szövegben Szabédi keresztneve Gézaként szerepel is), és akinek van érdemi mondanivalója Sütő Andrásról, az 1990. márciusi véres vásárhelyi események áldozatáról nem írható le, még ha féltünk is ettől, és ha kilométerekben számolva távol is került tőlünk (Raoul Şorban ugye milyen közel van?).

Kantor Lajos